Josep Carner
LA IL·LUSTRACIÓ POÈT&K METROPOLITANA & CONTINENTAL
Plurilingual Anthology of Catalan Poetry
Magyar

 
 

Josep Carner
(Barcelona, 1884 – Brüsszel, 1970)


HÛSÉG
OLTALOM
A TÁVOLBÓL

ť













 
 

HÛSÉG

 

Elvesztheten szemem világát izzó kardtól,
így is fölismerem házaid, jó falum,
elébb Isten házát, mely tömjénillatú,
s a molnárékét is, a menta illatáról,
és ha megérzem majd a kenyérillatot,
tudom, hogy a három pékmester hol lakott,
s a parázson tekergõ levendulát beszíva:
— Po bácsi háza, — szólnék, — húsz éve, hogy beteg —;
a lódoktor házához az égett bõr- meg zsírszag
visz engemet.

Emlékeim egy szálig elvehetné varázspor,
ide vetõdve még, akárha éjidõn,
minden utca nagy hangon rámköszön:
— én a fõtér vagyok, a falu mind itt táncol,
— én meg, ahol golyóznak, nagy a zsivaj s öröm,
— én az az utca sarka,
az arcán alkonypír: itt jött a drága lányka,
— én a mosóház-út — a piac-út vagyok,
— én meg a kocsma-utca, sötét, elhanyagolt,
— én meg az országút, a népek megbecsültek;
kicsi-kicsi voltál, apád, ha jött az ünnep,
szamár nyergébe rakva a szõlõhegyre vitt,
szelíden rótta véled béke ösvényeit.

És ha balvégzetembõl elveszteném eszem
az álnok-szemfényvesztõn csillogó városokban,
lelkem te átölelnéd, nem szidnál, csöndesen
te gyöngédséged megnyugtatna ottan.
A hídon átmenõben ha lánycsapat zajong,
s fölveri a rigófütty a békés éji csendet,
szorongó, bús szemembõl csillogó könnyet ejtek,
s álomba ringat újra a suttogó falomb.
Határkövedhez érve, mezsgyéid újra járva
már érezném, lehull a feledésnek fátyla.
S amint elébem jön minden bokrod, köved,
te élesztesz föl bennem õsi ösztönöket.
S az ér mellett, amely dús páfrányok közt surran,
meglátva völgyeken túl — körötted búza, rét —,
fölegyenesedném, rémektõl szabadultan,
s nevetnék, bármi baj és bánat ért.
.


Translated by Déri Balázs
Ész és mámor. XX századi katalán költõk, Íbisz, Budapest, 1997

ť







 
 

OLTALOM

 

A por békéje csak, mi lerakódik
azon, mit ember itt szeret, sirat.
Már nem tudom, belõlem mi rakódik;
csak úgy él minden, ha alulmarad.

Rejtõzködöm. Az ablakom megóv, míg
rózsaszínre festi az alkonyat.
Vasárnap van, kötelesség nem szólít.
Én népesítem be magányomat.

Elég e tér mint végtelen teátrom
a bosszú-szellemekkel szembeszállnom
s az angyallal — jöjjön élet, bukás.

Imbolyogván a közös sors felé megy,
ki örvendez s ki sír balvégzetének.
Nincs oly korona, mint egy néma gyász.

.

Translated by Déri Balázs
Ész és mámor. XX századi katalán költõk, Íbisz, Budapest, 1997

ť







 
 

A TÁVOLBÓL

 

Csak láthatnám, amint a nyár búcsúzik,
— nevetõ fehér kígyó: — az utat,
s az elhalt szõlõlevelet egy meghitt
öböl partján, egy zöld fenyõ alatt!

Csak láthatnék egy szérûskerti táncot,
s ott, túl, egy hegyláncot, ibolyaszínt!
A horhosban barátcserjét találok,
— s amott kõtörmeléken: rozmaring!

De jobb, ha e nyírfákra figyelek már,
s a tájra, mit sápadt köd betakart.
Hajdanvolt útjaimon elibém áll
egy bús angyal; kezében görbe kard.

.

Translated by Déri Balázs
Ész és mámor. XX századi katalán költõk, Íbisz, Budapest, 1997

ť



 
 
 
 
 

 ñ