SINERA TEMETÕJE

 
 

Istenhozzád azoknak,
kik öröknek hazudják
maguk a vízfolyásban.
A virág mind leszedve;
emlék, pillantás, szárnyak –
s elül a tenger. Enyhe
éji szellõ közelget
kút-fényhez, a tûz titkos
hangjaihoz. Nemes fák
– szeretteim – hûséges
csöndjében lépdelek már
s feledésbe, hagyván
szerelmet, kint, vitorlást,
végsõ jelét lépteknek.

.

A LABIRINTUS VÉGE

 
 

Midõn az érzõ ujjak
törékenyen zenélnek
s lassúdad imbolygással
remegnek gyertyafények,
hagyd ott az ünnepet! Nézd,
mekkora éj, mily végsõ
magány ragad magával,
a nevetésen át az
igaz s szabad emberhez,
kit megszül hallgatásod.

.

ÉNEKPRÓBA A TEMPLOMBAN

 
 

Ó, hogy elegem van
gyáva, öreg s oly vad földembõl!
S milyen jó volna elmenni innen,
észak felé,
ahol – mondják – a nép tiszta,
és nemes, mûvelt, gazdag, szabad,
életrevaló és boldog!
Akkor, a gyülekezetben, ezt mondanák, rosszallóan,
a testvérek: ,,Mint a madár, mely elhagyja fészkét,
ilyen az ember, aki elhagyja saját helyét”,
míg én, már jó messze, csak nevetnék
az én szikár népem
törvényén, õsi bölcsességén.
De soha nem követhetem az álmom,
és itt maradok mindhalálig.
Mert én is gyáva és vad vagyok,
és szeretem is valami
reménytelen fájdalommal
ezt az én szegény,
piszkos, szomorú, szerencsétlen hazámat.

.

EMLÉKEZZ MEG MIRÓLUNK...

 
 

– Emlékezz meg mirólunk
távol örökre a hajónak fényétõl,
tenger és szárnyak útjaitól megfosztva,
a földdel együtt vártuk a ritka essõt,
szomjunk egy teszta alamizsnát kívánt.
Jött, jött az essõ, a szemünkbe vágott,
magas víz-rácsok mögé zárt be minket,
bûnhõdött árnyak panaszát elfojtva,
de szemeiddel mi magunk, mi sirtunk,
s legkeserûbb gyökereivé váltunk
e titokban könnyezõ, õsi kinnak.
Sirunk tebenned, sírunk a szavakban,
szavaid mélyén, mindegyik szavadban,
azért, hogy még ma emlékezz meg rólunk.

– Különös idõm a gyászt eltörölte.
Lassan, nagy lassan lezárult a kõlap:
jajotokkal sem emelhetitek föl.

– Meghaltunk benned? Te haltál meg bennünk?
S itt is vagy-é, te befejezett ének?
Hisz véled halljuk, mily ütéssel száll fel
sötét harangok sötét kondulása.

.

ITT ÉR VÉGET AZ ÚTAM...

 
 

Itt ér véget az útam... Kiszállva a hajóból
tudtam húnyt szemmel is, mi jön majd elibém:
egyre csak föl, kecskék, levendula,
édeskömény meg kutyatej között,
miket megrezget az éber s nyugodt
szellõ kecses keze a Rossz Idõn, a csúcson.
Szûkös határai egy õsi földnek:
ciprusok diszmenetben a nap-szekér után,
mely dûlöngélve elmegy a hosszú vízmosásban,
s amint lebukni készûl, a napnyúgati ég
fénye és távolsága lesz a hegygerincbõl.
Odavetettem életem, cserébe néhány
mezítelen szót kaptam nyereségnek.
Olyannak láttam életem, akár
egy fal az est és elmúlása csöndjén.

.

ÉNEK-KEZDET A TEMPLOMBAN

 

                         Raimonnak, hálás tapsommal.
                         Hommage à Salvat-Papasseit.
 
 

Mondjátok most: ,,A rekettye virít,
minden mezõ piroslik a pipacstól.
Új sarlóval kezdjük aratni mind
az érett búzát a gyomokkal együtt!”
Ó, ifjú ajkak, a sötét után
kinyílt ajkak, ha tudnátok, hogy mennyit
várt a hajnal, s kivárni mily nehéz
egy fényes napkeltét a vaksötétben!
Éltünk s élünk, hogy õrizzük a szót,
minden dolog nevét hogy megkapjátok,
s kövessétek az egyenes utat,
míg eljuttok a haza birtokáig.
Néztünk, a pusztaságon messze túl,
le-leereszkedtünk álmunk kútjához.
Száraz ciszternák lettek a csucsok,
lassú órák lépcsõin másztuk õket.
Mondjátok most: ,,Hûsen megmaradunk
mindörökké e nép szolgálatában.”

.

HARMINC EZÜSTÉRT, SZEFARÁD...

 
 

Harminc ezüstért, Szefarád!
Ilyen summát érted ki ád?
Eladlak, bár mit sem kapok,
nem csak e meztelen rabot:
vesszen a méltóságunk is,
ég, mezõ, forrás, búza is,
egész ország, a tengerek,
nyelvek, szokások, múlt, jövõ,
eszme, kiváltság, jogerõ!
Jó ár ez, drágának ne vedd!
Igényem ennyi: hadd egyem
nyugton kis darab kenyerem,
egy kutyacsontot, úgy-ahogy.
Bármit tehetsz, itt sem vagyok.
Egy fûszálnyi jelen a cél
aggként. Aztán fújjon a szél!
Ha meghaltam, s fán függ a rab,
erõs kézzel fogd nyájadat!
Oroszlán lássék, vagy bika,
ne rettegi tõle már soha:
hosszú idõn hó hullott rád,
széthulltál, népem, Szefarád.

.