Ha a világ ily szép, Uram, szemünket
ha ott belül örök békéd uralja,
egy másik életben adhatsz-e többet?
Ezért vagyok féltékeny szemre, arcra,
e testre, és mi nyugtot nem talál,
Uram, a szívre... s rettent a halál!
Miféle más érzékkel láttatod majd
e kék eget a hegyeknek fölötte,
a roppant tengerárt, a nap sugárát?
Érzékeim békéd itt töltse meg,
s e kék ég kell, nem vágyom más eget.

Ki csak annak a percnek mondja: ,,Állj meg!”,
amely elhozta néki a halált,
nem értem õt, Uram; én annyi percet
állítanék meg mindahány nap, mindet
örökké tenni szívemben! S ha már
,,örökké tenni”: maga a halál?
De akkor hát mi is lenne az élet?
Csupán az elmúló idõnek árnya,
távol közelbe játszó délibáb,
a ,,sok” s ,,kevés” számlálgatása volna,
amely — mert minden minden már — csalárd?
Mindegy! Legyen e világ oly sokféle,
oly kiterjedt, olyan idõlegs,
e föld, és mindazok, mik rajta nõnek,
ez itt az én hazám, Uram; és, kérdlek,
égi hazám is... nem lehetne ez?

Ember vagyok, mértékem emberi,
miket hiszek s remélek, mindazokban;
s ha itt hitem, reményem nem meri
útját folytatni, felrovod majd túlnan?
Ott túlnan, lám, az ég s a csillagezrek,
s ember maradnék ott is boldogan.
Ha alkotásod mind ily szép szememnek,
ha szememet érettük teremtetted,
becsukjam tán, keresve más hogyant?
Hisz ilyet nem találok semmikor.
Uram, te vagy; de azt ki tudja, hol?
Mindaz, amit látok, bensõmbe’ rád
hasonlít; hadd higgyem, itt vagy tehát.
S ha amaz óra eljõ rettegésben,
hogy becsukódit majd e földi szem,
Uram, nagyobb szemet nyiss föl nekem,
add arcodat szemlélnem véghetetlen!
Legyen a halál nagyobb születésem!

.