Ha a világ ily szép,
Uram, szemünket
ha ott belül örök
békéd uralja,
egy másik életben
adhatsz-e többet?
Ezért vagyok féltékeny
szemre, arcra,
e testre, és mi
nyugtot nem talál,
Uram, a szívre...
s rettent a halál!
Miféle más
érzékkel láttatod majd
e kék eget a hegyeknek
fölötte,
a roppant tengerárt,
a nap sugárát?
Érzékeim
békéd itt töltse meg,
s e kék ég
kell, nem vágyom más eget.
Ki csak annak a percnek
mondja: ,,Állj meg!”,
amely elhozta néki
a halált,
nem értem õt,
Uram; én annyi percet
állítanék
meg mindahány nap, mindet
örökké
tenni szívemben! S ha már
,,örökké
tenni”: maga a halál?
De akkor hát mi
is lenne az élet?
Csupán az elmúló
idõnek árnya,
távol közelbe
játszó délibáb,
a ,,sok” s ,,kevés”
számlálgatása volna,
amely — mert minden minden
már — csalárd?
Mindegy! Legyen e világ
oly sokféle,
oly kiterjedt, olyan idõlegs,
e föld, és
mindazok, mik rajta nõnek,
ez itt az én hazám,
Uram; és, kérdlek,
égi hazám
is... nem lehetne ez?
Ember vagyok, mértékem
emberi,
miket hiszek s remélek,
mindazokban;
s ha itt hitem, reményem
nem meri
útját folytatni,
felrovod majd túlnan?
Ott túlnan, lám,
az ég s a csillagezrek,
s ember maradnék
ott is boldogan.
Ha alkotásod mind
ily szép szememnek,
ha szememet érettük
teremtetted,
becsukjam tán, keresve
más hogyant?
Hisz ilyet nem találok
semmikor.
Uram, te vagy; de azt ki
tudja, hol?
Mindaz, amit látok,
bensõmbe’ rád
hasonlít; hadd higgyem,
itt vagy tehát.
S ha amaz óra eljõ
rettegésben,
hogy becsukódit
majd e földi szem,
Uram, nagyobb szemet nyiss
föl nekem,
add arcodat szemlélnem
véghetetlen!
Legyen a halál nagyobb
születésem!