OLYAN VAGYOK, MINT HAJÓSGAZDA...

Olyan vagyok, mint hajósgazda: parton
áll birtoka, mint vár, egy nagy hajó;
látja, az ég derült és ragyogó,
s erõst hiszi, elég neki egy horgony.
S hallja, hogy jõ hirtelen nagy, szeles
vihar, oly rossz idõ, mely bírhatatlan,
és döntést hoz: ha nem maradna abban,
jobb, ha nem áll, s kikötõket keres.

Sokszor van úgy, a szél hogy oly heves:
ellenszél kell, míg a hajó kifuthat.
Ha egy kulccsal a szekrénybe bezárnak,
nem nyílik ki, csak mással a retesz.
Szerelmesen velem is így esett:
túlságosan mert tetszettél, te, kedves,
a nem-tetszés út a nem-szeretéshez,
de én azon egy lépést sem teszek.

Majd ha halat a fák között lelek,
s az oroszlán a tengerben lakik —
a szerelmem még úgy se változik,
tudva, bennem hogy kedvedet leled.
Bízom benned: meg tudsz ismerni engem;
és ha ismersz, nem marad el a hála,
érted érzett kínomnak méltó ára.
S lángokat látsz nõni a szerelemben.

Akarásom noha rosszul jeleztem,
közel hozzám az igaz szerelem.
Júniusi napnál hitvány szivem
jobban lángol, bár nem nyer véle mitsem.
Más a vétkes, mást kell gyûlölnöd érte,
hogy oly szerény szolgát titokba’ tart
teelõtted a hibája miatt.
Bizony, szeret, s Ámor okán van vétke.

Akaratom beöltözik az észbe,
s minõségre együtt törekszenek;
miattuk, hogy testemrõl elveszett
igen hamar a húsomnak nagy része.
Sorvad kevés alvás miatt a testem,
s Ámort nézve értelmem kétszeres;
aluszékony, ha túl kövér a test,
s e meredek lejtõn elesne esten.

Ésszel-teljes, csak a héját add ennem
kenyerednek, s keservem odalesz;
bármi étel csak nagy csömört szerez,
de nem ez, mit szerelemmel fizettem.
 

 
 
 
 
 
 
 

 
 

MINT A BIKA...

Mint a bika, ki a pusztába fut,
fajtájából ha társa gyõz felette,
majd visszatér, erejét összeszedve,
hogy legyõzze, kitõl szégyenbe hullt,
úgy kell tõled távoznom most nekem,
hisz’ merszemben megzavart gesztusod,
s vissza se várj, amíg szét nem oszolt
az örömem gátló nagy félelem.
 

 
 
 
 
 
 
 

 
 

VÁSZNAK S SZELEK...

Vásznak s szelek vágyamért küzdenek,
a tengeren míg fut kétes utat.
Lám, támad rá a misztrál és nyugat
szele, ám jõ sirokkó s napkelet,
északkelet éd dél, barátaik,
alázattal kérvén tramontanát,
fúvásával hozzájuk álljon át,
s így mind az öt hazatérnem segít.

Forr majd az ár, kemencében fazék
ahogy színét váltja és állagát;
megmutatván: minden dolognak árt,
mely (percre csak) vele érintkezik.
Nagy és kis hal rejtekbe fut legott,
keres-kutat titkos búvóhelyet;
tenger helyett, hol nõtt és született,
a szárazon remélve pártfogót.

Fogadkoznak mind, mind az utazók,
ajándékul majd viaszt öntenek;
a félelem föltárja vétküket,
bár nem tudták azokat gyóntatók.
A veszélyben sem feledhetlek el,
sõt, Istennek, aki összekötött,
megfogadom, hogy el nem gyöngülök
szándékomban, s mindig velem leszel.

A halálban nem maradhatsz közel:
a szerelem miatta nem örök!
De nem hiszem, akarásom fölött
hogy gyõzni fog, ha tõled válni kell.
Hogy vágyad gyér, attól tartok nagyon,
halálomkor hogy hamar elfeledsz.
Gyönyörömet rabló gondolat ez,
(mert míg élek, nem eshet meg, tudom!):

ha meghaltam, amely benned vagyon,
haragra vál’ az érzés, s nem szeretsz.
A világból távoznom bút szerez,
s hogy nem látlak, az lesz minden bajom.
Óh, Isten, mért nincs Ámorban határ?
Mert én lennék ahhoz legközelebb!
Akkor tudnám, hogy vágyad mint szeret,
félve, bízva, jövõmben bármi vár.

Nálam nagyobb szerelmest ki talál?
Csak azt, akit Isten halálba vet.
De mert élek, szívemben nem lehet
oly nagy a kín, mint ha jön a halál.
Szerelemben mindegy a jó, a rossz,
de sorsomtól nem kapom egyiket se,
ajtóm tárva, ébren talál Szerencse,
s a válaszom néki alázatos.

Amit vágyom, nagy költséget okoz,
de reményt ad, hogy sok baját felejtse
az életem; de haláltól ne mentse
Isten, amit jobb, ha korábbra hoz.
Nem lesz szükség, hogy hitelt adjanak,
látják, Ámor mûveli ezt velem,
munkájában ereje megjelen,
s miket teszek, fedik szavaimat.

Ámor, érzek, s így nem tudok sokat,
s a legrosszabb rész marad meg nekem.
Többet tud az, kiben nincs érzelem.
Kockázáshoz hadd hasonlítsalak!
 

 
 
 
 
 
 

 
 

A SORSRA ÉN RÁHAGYOM VÉGZETEM...

A Sorsra én ráhagyom végzetem,
választanom úgysem lehet; halott
elmém sose vyerjen bocsánatot,
hisz kezdetben elhagyott teljesen!
Akarásom fékezni nincs idõ,
mert az én jó akaratom beteg;
s mit nem vágyom, olyan helyre megyek;
bármit teszek nem megelégitõ.

A bénában nincsen elég erõ,
ha lábra állt, elérni a helyet,
hová készül, s vagy máris elesett,
vagy nem hova kell: másfelé megy õ.
Így vagyok én: mi nem tetszik, teszem,
s értelmem gyõz akarásom fölött,
s engedjek bár, elvesztem a gyönyört,
mit tennem látsz, teszem, nem szívesen.

Szél az ura hajónak a vizen,
ha vita kél a hajósok között;
bár az irányt tartja, mit azelõtt,
hogy vitáztak, tûztek ki közösen.
Így vagyok én: a testi akarat
értelmemmel nagy-nagy vitába szállt,
eldönteni nem merem a vitát,
s széllel szemben követem vágyamat.

Ámor, mint rég, elégülést nem ad,
bár nagy kínja akkor is egyre fájt,
édest kevert keserûvel; királyt
hittem, s láttam mint szolgát magamat.
Elégedett voltam, ha bajt adott,
pedig a baj jó nélkül nem jöhet;
Ámor miatt halálon túlteszek,
mert rossz-tevést fékezni nem birok.

Ó, Ámor, ki hatalmad rám dobod,
ellenállni hogy nem tudok neked,
távozz tõlem, nem érzek örömet,
ha teszem, mit parancsod rám kirótt.
Legyél büszkébb énvelem szembe’, hagyd
hûbéresed, aki nem ismer el!
Van cselekvés, amely ily kínt lever?
Ez jó-tevést velem abbahagyat!

Az én dolgom jól abba nem marad,
és a jelen nagy bánattal betel:
a jelenben már azt képzelem el,
mi eljövend, s mi örök kárhozat.
Ám eltûröm, ha értem viseli
a kínt bátor szívvel, kit szeretek;
s hálás vagyok, ha ezt nem bánja meg.
S halálom nem lesz gyönyör nélküli.

Gyom köz liljom, minden gyönyörteli,
ha nem nézem, hogy tenned mit lehet.
Hol képesség van, ott közel a tett,
az akarást ha a vágy vezeti.
 

 
 
 
 
 
 

 
 
 

NYOMORULTAK, NYUGOSZTOK FÖLD ALATT...

 

Nyomorultak, nyugosztok föld alatt,
— sok vérzõ test, Ámor ütötte seb —,
jól s lángoló szívvel szerettetek,
tartsatok meg emléketekbe’ majd!
Jertek sírva, — a hajatok zilált —,
mutassa szív sebét nyitott kebel,
hiszen arany nyílvesszejeivel
a szerelmest Ámor ütötte át.

Ütéseket e három módon ád,
mint látható a sebzõ nyilakon;
a megsebzett érezte fájdalom
más-más, kit-kit milyen ütés talál.
Aranyból és ólomból a nyilak,
és amely fém ezüstnek hívatik;
mind a három adja érzéseit;
ahogy mind más, más kép, amit mutat.

Ámor tegze már majdnem elapadt,
arany nyilát kilõtte mind, de egy
maradt, s arról majd’ megfeledkezett;
s meglõtt vele, hogy halok emiatt.
Sokszor öltek ily nyílvesszejei,
de halálos csatán már sose küzd.
Jelet hay csak, több kárt nem, az ezüst,
s akit elér, sebzi, meg nem öli.

Ma ólomból van, miben kedvét leli —
hatalmától ma már nem hull a vér.
S mert hatalma csonka, hogy mit sem ér,
íját törte: versem ezt hirdeti.
Tiszta szívbõl békéjérõl beszél,
és hogy nem kell már senkinek sisak,
tõle futván ne húzzunk várakat:
alább hever a földnek színinél.

De már halott vagyok, biztos legyél,
békessége énnekem csupa harc,
s kiért sebzett, ha harcban lenne az,
lennék békés rab, ki legyõzve él.
Békében van a föld, de harcolok,
mert otthagyta harcát a Szerelem;
sebesülvén, nem gyógyul a sebem:
kit szeretek, a sebe nem sajog.

Bolond Ámor, hamisan elbizott
s elégedett, ki gyönyörödre vágy’;
így megnyugvást az értelem nem ád:
az értelem nem tisztel, csak valót.
 

 
 
 
 
 
 

 
 

SEBZETT SZARVAS NEM VÁGY’ FORRÁSRA ÚGY...

 

Sebzett szarvas nem vágy’ forrásra úgy,
ahogyan én, hogy melletted legyek;
és hogy nyugodt legyek s elégedett,
csak e hídon vezet arra az út.
Nagyon soká érkezik ama nap,
s nagy ára van: fájdalmas sóhajok.
Biztos vagyok: eljön elõbb-utóbb,
ha a halál nem zárja útamat.

Nem élhetek, ha remény nem marad,
mert kívánlak legfõbb javam gyanánt.
Téged kérlek; s nincs, ami visszaránt
tõlem, ha van benned jóakarat.
Gondolatban — egy pillanat elég —
ha nem hinném: bírom szerelmedet,
ha az csonka, gyönyöröm nem lehet:
s nyomban halott, ha nem teljesen ép.

Hegynyi nagy kínt kell leküzdjek elébb,
hisz’ oly sok kell, míg megelégedem,
és csökkenhet bennem a szerelem,
ha meginog és nem nõ a tiéd;
s ha alászáll, alászáll az enyém,
s lezuhanván apróra összetör’:
minden véglet másik végletbe dõl, —
meg sem érez nagy sértést a szegény.

Kérem Istent nappal s éj idején,
ami tõled függ mindenekfelett,
szerelmemre hogy vesd tekinteted.
S igázzon le: Ámortól dérem én.
Ha megteszi, végletes szerelem
talál helyet benned, s gyökerezik;
szenvedélyét illõ hely várja itt,
ellenállnom bár lehet, nem teszem.

Híred vennem halálos félelem,
mert gyanítom, szerelmet nem mutatsz,
és nem tudnom, újabb kín bennem az;
bármit teszek, megég egyik felem.
Hogy gyönyöröm teljék, nem rajtad áll,
még ha be is akarnád tölteni;
Ámorból kell tanácsát venni ki;
s kettõtökkel javam valóra vál’.

Ne félj attól, s ne bosszankodj, ha már
ily változók a gondolataim;
kitartóan szolgálnak s vélük én;
Ámor éppen ilyen szolgákra vár.
Ha tán mérget érzel modoromért,
nem is szeretsz, s nem tudod, mit takar,
biztos helye nincs, kit gyötör e baj:
a változást állandóságra véld!

Hogy oly nagyon bízzam benned, ne kérd!
Nagy szerelmem okozza e hevet,
mert testedtõl cseppet sem rettegek,
hisz ellenem nem tett, s gõggel sem élt.
Költözzék hát belém akaratod!
Féltékenyen, hogy Istent szereted,
mert gyönyöröd nem érzem, szenvedek;
ha te gyötrõdsz, engem gyötör bajod.

Végsõ javam, végedre gondolok,
ha úgy érzem, a jelen boldogít;
s ha mi jelen, engem elszomorít,
a jövõtõl én mit sem várhatok.
 

 
 
 
 
 
 
 

 
 
 

AZT A KÍNT NYELV KI NEM BESZÉLHETI...

 

Azt a kínt nyelv ki nem beszélheti,
ki haldoklik, s nem tudja, merre tart:
hogy Istene magához hívja majd,
vagy örökre pokolba temeti.
Lelkemben épp’ e kínt érzékelem:
Isten néked mit rendelt, nem tudom;
ha jó, ha rossz — én ugyanazt kapom:
mi neked jut, én is elviselem.

Te, lélek, ki elváltál hirtelen
a testtõl, mit szerettem oly nagyon,
tekints reám, lásd meg nagy nyomorom!
Szólnom veled: bennem a félelem.
A hely, hol vagy, mássá teszi a szót,
amit mondok, más értelemre tér.
Öröm, bánat engem általad ér:
tebenned van, mit Isten adni fog.

Istenhez is esdni mért akarok?
Végleges az, amit Isten itél!
Mondhatatlan a jó, ha mennyben él,
ha pokolban, mért szóljak dõre szót?
De ha így van, lelkemet halni hagyd,
térjen vissza létem a semmibe,
még inkább, ha én juttattam ide,
hogy fájdalmas ne legyek emiatt.

Mit is szólnék, mit szólni jóllakat?
Beszéd vagy csend kielégíthet-e?
Gondolkodom? Jutok-e bármire?
Meg sem tettem, s már bánom dolgomat.
Nem kár nekem az elveszett gyönyör,
csak félelmem, mit a veszte okoz,
hiszen kevés, ha nem örök a rossz,
s hogy azt kapta, a rettegés gyötör.

Rettent a kár, hogy a halál megöl,
de enyhíti, hogy mindnek ugyanaz.
Ó, Fájdalom, most igazságot ossz:
pajzsként rejts el a felejtés elõl!
Tépjed szívem, érzékem elragadd,
lakj velem jól, én nem védekezem!
Adj annyi bajt, míg sírnak vesztemen;
ahogy tudod, vesd rám hatalmadat!

Ó, te, lélek, ha ezt néked szabad,
törj meg törvényt, amely úr odalenn!
Jöjj fel, s veled mi van, mutasd nekem!
Bátran állom a pillantásodat.
 

 
 
 
 
 
 
 
 

 
 
 

MERT NÉLKÜLED NEM ÉR FEL SENKI HOZZÁD...

 

Mert Nélküled nem ér fel senki Hozzád,
add a kezed! Hajamnál fogva ránts föl!
Ha kezemet nem nyújtanám feléd én,
Te kényszeríts, Te vonjál önmagadhoz!
Akarnék is magam elébed menni,
s ha akarom, miért, hogy nem teszem meg?
Biztos vagyok: szabad akaratom van;
mi gátol hát ebben az akarásban?

Fölkelnék én, ha nem renyhén akarnám.
Mi teszi ezt? A bûnök szörnyû súlya.
Ne a halál mendhassa ki a végszót:
akard Te is! Tiéd akarnék lenni!
Kemény szívem lágyítsa meg szent véred,
hisz annyi mást kigyógyított ily kórból!
Ha késlekedsz, már haragod jelenti:
hogy irgalmad nincs mihez kezdjen bennem.

Nem vétkezem oly nyilván értelmemmel,
ahogy bûnnel terhelt az akarásom.
Isten, segíts! De õrült módján esdek,
mert ki maga indul, azon segítsz te,
és azokat, kik Hozzád futamodnak,
be nem csapod — és ezt karod mutatja.
S kin hogy segíts, méltatlan én, mit végzek?
Erõm szerint, tudom, hogy nem igyekszem.

Bocsáss meg hát, ha õrült módján szólok,
hisz szavaim a szenvedés fakasztja.
Bár rettegem: pokol felé visz útam;
megfordulnék, nem ura lépteimnek.
De a latort nem jutalmaztad-é meg?
És ha nézzük, tettekkel érdemelte?
Lelked ott fú, ahol csak néki tetszik,
hogyan s miért, nem tudja hús-vér ember.

Rossz keresztény vagyok bár tetteimmel,
nem haragszom, nem Tégedet okollak.
Biztos vagyok: Te mindig jót cselekszel,
és jót teszel, ha életet, halált adsz.
Egyforma mind, mi hatalmadból támad,
bolond, ki Rád bármiért megneheztel.
Jót-nem-tudás és a rossznak szerelme:
ez az oka, hogy az ember nem ismer.

Tõled kérem, hogy szívem megerõsítsd,
akarásom kösd meg akaratoddal,
s mivel tudom, nincs hasznom a világból,
Te adj erõt elhagynom mindenestül!
S a jó ember amit belõled élvez,
adj érzenem e gyönyörbõl egy szikrát,
hogy testem is, mely ellenem rugódoz,
hadd örüljön, s ne lázadozzék folyton!

Isten, segíts! Mozdulni sem birok már
tenélküled, mert testem több mint béna.
Megvénhedtek bennem a rossz szokások,
keserû már az erény íze számban.
Ó, irgalom!, természetem fellázad,
mert gonosz az, nagy bûnömnek miatta.
Ha vétkemet halálommal megváltom,
az lesz nékem az édes penitencia!

Félek Tõled, inkább, hogysem szeretlek,
elõtted én megvallom ezt a bûnöm.
Reménységem is össze van zavarva,
ádáz csatát érzek magamban dúlni.
Irgalmasnak, igazságosnak látlak:
érdem nélkül könyörül akarásod,
adsz, elveszel, mint tetszik, érdem nélkül.
Van-é igaz, (hát még én), ki ne félne?

Az igaz Jób! Isten félelme nyomta;
hát akkor én, ki a bûnökben úszom?
Elgondolom: nincs idõ a pokolban;
elém tárul, mit minden érzék retteg.
Szemlélni õt kiválasztatott lelkem,
s Isten ellen fellázad, káromolván.
Nincs senki más, ki ily nagy bûnt szeretne,
hogyan lesz hát, ki ilyen útra lépett?

Kérlek, Uram, életem rövidítsd meg,
mielõtt még rosszabbak is megesnek!
Élek romlott életet fájdalmakban,
s a túl való örök haláltól félek.
Im, kínok itt, s vég nélkül kínok ottan!
Végy magadhoz, mikor legjobbnak látod!
Késlekedni, nem tudom, mire szolgál;
meg nem nyugszik, akinek zord az útja.

Fáj, hogy nem fáj, amennyire akarnám,
amaz örök kárhozat, ami rettent,
s ily fájdalmat nem ismer a természet,
föl sem foghat, nem érezhet az ember.
Mégis nekem gyönge mentségnek látszik,
ha vesztemtõl, mint illenék, nem félek.
Eget vágyom, s nem tisztelem eléggé.
Szûkölködöm reményben, félelemben.

Úgy tûnik bár, Te magad vagy haragvó,
e tévedés oka tudatlanságunk.
Akarásod az irgalmat megõrzi,
látszatra rossz —becsülhetetlen jóság.
Bocsád meg azt, ha hibáztatlak, Isten,
mert a hibás csak én vagyok, megvallom.
Testi szemmel ítélkeztem felõled,
hát fényed add a lelki látásomnak!

Akarásom ellenkezik tiéddel,
ellen vagyok, nem barát önmagamnak.
Isten, segíts, hisz látsz e szorultságban!
Kétségbe ejt, ha érdemeim nézed.
Elborzadok, mily hosszú már az élet,
de félek is, hogy egyszer véget ér majd.
Kínban élek, mert nem erõs a vágyam,
s megváltozott az ítélõerõm is.

Te vagy a vég, mely minden végnek vége,
és nem vég az, mi nem benned végzõdik,
Te vagy a jó, minden jónak mércéje,
s Uram, nem jó, ami rád nem hasonlít.
Te istennek hívod, kiben tetszést lelsz,
s azzá is lesz: ember fölötti ember.
Ezért jogos, hogy az ördögnek tetszõ
ördög-nevet viseljen: véle egyez.

E világon bármily véget találunk,
nem igaz vég, mivel boldoggá nem tesz.
Csak kezdet az, hol másik vég végzõdik:
a mi testi létünkben ennyit értünk.
A bölcselõk, akik azt önmagukban
tételezték, látjuk, meg nem egyeztek,
s ez biztos jel, hogy nincs benne igazság,
ember-elmét ezért ki nem elégít.

Magában jó nem volt a zsidó Törvény;
nem vezetett el a paradicsomba.
De mert kezdet volt a mi Törvényünknek,
így kettõrõl egyként lehet beszélni.
Ezért a vég, mely emberi merõben,
nyugtot nem ad a vágynak, avagy véget,
de nélküle nem lesz miénk a másik:
Szent János is a Messiást jelezte!

Nincs nyugalma, aki nem lát más véget,
az akarás mert másban nem nyugszik meg.
Ezt érti mind, hisz nem kell nagy ész hozzá,
hogy nélküled az akarás nem áll meg.
Mint a folyók a tengerbe sietnek,
úgy minden vég csak benned futhat össze.
Mert ismerlek, téged szeretni késztess,
a szeretet a félelmem legyõzze!

S ha, bár vágyom, a szeretet nem tölt el,
adj rettegést: ne vétkezzek, míg félek!
Nem vétkezvén múlnak a rossz szokások —
ezek tették, ne szeresselek Téged.
Pusztuljanak, mik elüldöztek Tõled,
félholt vagyok, és elveszik, hogy éljek!
Óh, Úr Isten, életem hosszabbítsd meg,
mert úgy látom, hogy Tefeléd közelgek!

Ki visz eléd, hogy bocsánatod esdjem,
ha számadást kell adnom bûneimrõl?
Te egyenes készséget adtál nékem,
s a vonalzór sarlóvá görbítettem.
Hogy egyenes legyen, segítséged kell,
segíts, Isten, az én erõm erõtlen!
Tudni vágyom, mit rendeltél felõlem:
neked jelen, mi nekem eljövendõ.

Nem is kérlek testemben egészségért,
a természet s vagyon javát se kérem,
egyedül azt, hogy szeresselek, Isten,
biztos vagyok: ebbõl ered a nagy jó.
Ezért tehát oly mély gyönyörüséget
nem érzek én: érezni nem vagyok kész;
a balga is bizonnyal úgy ítéli:
a legfõbb jó mindennél több gyönyört ad.

Eljön a nap, hogy már nem félek halni?
És lesz-e még, hogyñ szerelmedtõl égek?
S nem tehetem, csak életem lenézve,
s ha éretted nézem le azt, nem másért.
Magam mögé vethetek minden dolgot,
amit ma még vállam terheként hordok.
Az oroszlán körmétõl aki nem fél,
fullánkjától mért félne a darázsnak?

Esdek, Uram, tegyél érzéktelenné,
s ne érezzek sohasem, csepp gyönyört se!
Ne csak a rút, ami teellened van —
kerüljön el a közömbös is engem!
Ezt vágyom én, hogy csak Rád gondoljak már,
és megleljem, mi hozzád visz, az útat!
Tedd meg, Uram, s ha meghátrálnék újra,
könyörgésem fogadd süket fülekkel!

Add, ne fájjon vesztenem e világot,
mert hogyha fáj, nem szeretlek eléggé.
S akarnám bár, a szokás gáncsol engem,
a vállamon a múlt sok bûnét hordom.
Érek annyit, mint akik nem szolgáltak,
s õk megkapták tõled, amire kérlek.
Azért esdek, hogy költözz a szivembe —
beköltöztél ennél rútabb szivekbe!

Katolikus vagyok, de hitem nem jût,
érzékeim lassú fagyát hogy oldja,
mert ráhagyom az érzékre, mit érez,
s hittel hiszem, ésszel értem a mennyet.
Eme része lelkemnek készen állna —
de vánszorgok érzékeim követve.
Te, jó Uram, siess a hit tüzével,
míg lángra gyúl a fagyos rész is bennem!

Megalkottál, hogy lelkemet megmentsem,
megtörténhet, tudod, a forditottja.
S ha ez igaz, miért alkottál engem?
Tán a tudás benned nem csalhatatlan?
A semmibe térítsd létemet vissza,
még mindig jobb, mint sötét, örök tömlöc.
Elhiszem én, amit Júdásról mondtál:
jobb lett volna meg nem születni néki.

Jobb lett volna a keresztséget vévén
ha nem térek létem karjába vissza,
adósságom megadván a halálnak
nem élnék most félelmek közepette.
Pokol kínját jobban érzi az ember,
mint a gyönyört, mi vár reá a mennyben;
mit itt érzünk, a rossz a pokol mása,
s érzet nélkül ítéljük meg a mennyet.

Te adj erõt magamon bosszút állni
— nagy bûnökkel sértettelek meg Téged! —
vagy testemen te elégítsd ki bosszúd,
de ne érintsd lelkem, mely Rád hasonlít.
S mindenfelett, hitem, add, ne inogjon,
reménységem soha ne rendüljön meg!
A szeretet nem fogy, ha õk szilárdak.
Ám kérésem ha testi, meg ne hallgasd!

Ó, lesz-e még, hogy áztatom az arcom
édes könnyek vizét hullatva rája?
Töredelem forrásából fakadnak:
ez az a kulcs, mely ajtót tár a mennybe.
A megtörtség keserû könnyeket szül,
mert félelem, és nem szeretet ontja.
Ezeket is add, hogy bõven hullassam,
hiszen utak, mik azokhoz vezetnek.

.