Eldöntöttem, örökre elmegyek.
Amen.

Holnap visszatérek,
mert öreg vahyok
és hasogat a lábam,
tele köszvény-duzzanattal.

De holnapután újra távozom,
megfiatalodva az undor által.
Mindörökké. Amen.

Harmadnapra visszatérek,
mint egy postagalamb,
éppoly ostobán,
de nem oly egyenesen,
s nem is oly fehéren.

Megmérgezve mítoszokkal,
káromlással színültig telt poggyásszal,
csontsoványan, összeaszalódva és csipásan,
mint álmaimtól is megfosztott herceg,
Jób a tyúklétrán;
kivágott nyelvû, kiherélt;
tetvek legelõje.

Fölszállok a nyaraló-vonatra.
Megkapaszkodom az ütközõben.
A föld, mely örökségünk volt,
fut elõlem.
Lábam alatt, mint egy vízsugár,
mely eltaszít.
Gyep, zúzalékkõ:
a szégyenben szétfoszlott szerelmi jelzések.

Ó, ég nélküli föld!

De nézzetek csak engem:
mégis csak visszatértem.
Teljesen egyedül, annyi nyavalyától szinte vakon.

Holnap elmegyek
— de most nem csaplak be titeket.
Igen, igen: elmegyek, négykézláb,
mint ükapám,
a csempészek ösvényén,
egészen a halál fekete vonaláig.

Beléugrom akkor az égõ sötétbe,
ahol minden idegen.
Ahol él, számûzötten,
atyáink õsi Istene.

.