Ó,
,,Az én múltam
– oly törékeny, mint valami vásárfia.”
S mégsem az enyém;
egy alvó gyermeké,
aki büszke szemekkel,
rövidnadrágosan,
egy hûbéreseket
térdepeltetõ herceg mosolyával néz rám,
egy sárgás
nap óta, vidáman, egy fényképrõl.
Falak,
tejpor-falak,
tilalmasak, fenséges
fehérek,
megkoronázva veszélyes
üvegcserepekkel
s egy jázminbokorral,
mely távolról
kihajol, mint a hó,
elérhetetlenül.
Összekötve egy
óra által – mely mint függõleges folyó,
szól a sötében
s azt megtölti vizfoltokkal –,
fecseghetünk errõl-arról:
valami kis történetet,
mint egy szõlõlevelet,
mint egy mérhetetlen tengert,
mely elfelejt s elválaszt
minket lágyan.
Ó,
micsoda csalás azt
hinnünk,
hogy egy és ugyanaz
vagyunk:
te a gyermekkor pimasz
tekintetével,
én csak a kételyeimben
biztosan;
te egy tengerkék
masnival,
én szememben az
éjszakával, hajnalra várva.
.