Nem látnak már
a dús árnyékú bükkök,
úgy megsebzett az
erdõ-palota;
szent lett a nyom, és
szentek a göröngyök,
a békesség,
a gyér fény, a moha.
Elmondanák magányos
lépteim:
nincs már erõm,
hogy sorsomat legyõzzem;
sok könnyem folyt
a kinok éjein,
hadd hallgassak, a sziklához
kötötten!
Hagyj egyedûl, félre
gondolatok!,
mintha halnék maréknyit
reggelente;
a széllökés
már átváltoztatott,
s meggazdagít a
derült naplemente.
Vége, vége,
a csönd ölel magához,
álom fiát,
mely holnapot tagad.
Minden rémít,
a szorongás behálóz,
mint a magot, mely éretlen
marad.