E pusztaság élte igézetet
Szókat rakván mogorva kõállványra
Azon éjjel mit senki nem furcsállna
Hisz a jövõ tõle nevet vehet

A karcsú jel a sötét közeget
Nem oldja fel szem röpte itt vizsgálja
Szántsa bár azt távollevõ hulláma
Tiszta csöndnek titkos hegység felett

Szem hol haszon egyetlen akt csupán
És a kaland sóvárgott s börtön egyben
S az év köre hibátlan adomány

Sürget az éj olvasnom újra kezdem
Mig szikrát szór az álom és a vágy
Kimondatlan örökké tart a jelben.

.

---

 
Esõs Párizs. Csütörtök, talán péntek.
Tán nem esik. Párizstól messze, tán
mind ez a gyász szürkét visel magán,
s halálodkor friss holdak lepnek téged,

holt serlegek, mosolygó sebbõl égett
hamut szórván; megérzed a puhány
felkarcsont bús jelzései után
a pulzusban nyüzsgõ százlábu férget

és kötõszó-hiányt. Túl vad, kevély
határozók tisztaságodba martak,
s majd’ mindenütt jajgat smaragd, babér,

de te még sírsz a szív mélyén, magadnak,
a magányos vérben. Tudja a tér,
az est, a nyár. S a költõk, hogyha halnak.