Az én kioszkom, lámpaoszlopom
itt van, ezen e téren. Etterem
az árkádok alatt, filléres ételekkel,
berregõ motorok, a gyógyszertár keresztje,
s az ing, kiterítve a balkonon:
mint egy akasztott, fejjel lefelé.

Ismerek itt egy házaspárt:
a tulajék; jól megvannak, kövérek,
el-elmulatnak a paplan alatt,
ahogy kell, éjjelente. Reggel arra gondolnak,
hogy jól megy most az üzlet: tegnap új frizsider,
elektromos, aztán meg jó vendégek
napfényes délelõtt és esõs délután.
Az asszony, az ember s apja mindent elintéz;
minden a családban marad. Bizony
nagy áldozattal jár egy üzlet, mert ügyelni kell
a finomfalatokra s a borkorcsolyákra.
Itt sosincs pihenés. De legalább egy héten
egyszer el ne vegyék a szünnapot! —
A negyedben mind egyetértenek
ezzel. Én is.
                    Benne vagyunk az õszben.
Minek beszélni száraz levelekrõl,
mikor nincs más fa, mint a lámpaoszlop;
de lassacskán magamba zuhanok,
a ,,másik”-tól, mely mélyen van, nagyon
távol, sok-sok idõréteg
mögött; látom, amint egy fán
az álomból kúszik
fel a hajnal hideg,
szederjes foltjáig,
ahol a nap, csipásam, dörgöli szemét.

.

---

 
Mert nem eszem, elverni éhemet,
mert nem csillapítom nagy szomjamat,
mert nem tudom, hogy váltsam kiáltásom
valami élelemre,
éhség, szomjúság kinoz, s kiáltok meggörnyedve.

Reszketek sötétlõn gyökeremtõl lombomig,
eltölt valami gyötrelmes vágyódás,
s beléveszek, belé a rengetegbe,
a horhosokba;
                        s vagyok a fajdkakas:
föllelkesít az éj, hogy a csillagok remegnek,
s rededt hangon meghirdetem a hajnalt,
szemeim elfödve, diáltásom szárnyaimmal,
felborzolt tollal, nyakam felfújva táncolok,
pedig tudom, hogy lesnek a vadász szemei.